A papagáj

 

                                          

 

   A gyerekek vidáman játszottak a kertben. Sikoltozva szaladgáltak a bokrok között, de hirtelen elcsendesedtek. Egyik társuk földre esett madarat talált. Óvatosan a tenyerébe vette, szaladt vele fel a lakásba, egyenesen a konyhába.

− Nézd, anyu - kiáltotta –, madarat találtam!

− Ejnye, már ezerszer megmondtam, hogy ne bántsátok a madarakat! Nem szabad őket a fészekből kiszedni.

A gyerek tiltakozott, hogy ő bizony nem a fészekből szedte ki, hanem a földön találta, és széttárta a tenyerét. 

− De hiszen ez egy hullámos papagáj! – kiáltott fel az édesanyja. − Vajon kitől szökhetett meg? Meg kell keresni a gazdáját, de addig is kalitkába kell tenni, nem szabad a tenyeretekben szorongatni. Van egy üres a padláson, azt hozzátok le!

A papagáj hamarosan az új lakhelyén repkedett. Adtak neki vizet, majd elszaladtak madáreleségért. Telt−múlt az idő, de bizony a madarat senki nem kereste, ott maradt a gyerekeknél. Hamarosan kiderült, hogy beszélni is tud. Minél hangosabb volta család, a madár annál jobban kiabálta, hogy "Gyuri, Gyuri!" Volt nagy öröm. Később újabb szavakat is megtanult. Már azt is mondta, hogy "aranyos kis madár!"
A gyerekek szinte egész nap a kalitkát figyelték. Néha becsukták az ajtót, ablakot, és kiengedték a konyhába is. Örült a papagáj, még a fejük tetejére is rászállt. Nagy volt a boldogság, mert az eredeti gazdája a későbbiekben sem került elő, pedig édesanyjuk mindenkitől érdeklődött. Na most már örökké mienk lesz − örvendeztek a gyerekek.
Sajnos aztán vége lett a madárkodásnak, mert elkezdődött az iskola. 

Egyszer a nagyobb fiú lógó orral jött haza és sóhajtva állt az anyja elé:

− Anyu, azt hiszem, megvan Gyuri madár gazdája.

− Hol akadtál össze vele? Remélem megmondtad, hogy nálunk van?

− Nem mondtam meg − vágta fel a fejét dacosan a fia, – nem adom neki vissza a madarunkat. Pedig nagyon szomorkodik érte – tette hozzá.

  Aztán elmondta, hogy a papagáj tulajdonosa Zoli, az ő új osztálytársa, aki szüleivel nemrég költözött ide, a faluba. Akkor szökött ki a madara, és a fiú azóta is búsul érte. Minden egyezik, a neve, még a színe is, csak az övé lehet.

 Édesanyja igyekezett meggyőzni a fiát, hogy vissza kell adnia eredeti tulajdonosának.
− Látod, hogy szomorkodik érte, nem sajnálod? – kérdezte.
− Sajnálom, sajnálom, de Gyurit is sajnálom, úgy megszerettük már.

 A papagáj visszaadását a testvérek is ellenezték. Azé, aki találta, miért nem vigyázott rá jobban? − mondták, − és ezzel lezártnak tekintették az ügyet.

            Egy idő után mégis furcsa dolog történt. A gyerekek sugdolózni kezdtek, majd kivették Gyurit a kalitkából, és kilyuggatott papírzacskóba tették.
Édesanyjuk kérdő pillantására, zavartan elmondták, hogy ők mégiscsak visszaadják osztálytársuknak a kis szökevényt.

− Tudod, anyu − folytatta a nagy fia –, Zolinak kivették a manduláját. De már otthon van, és mi meglátogatjuk. Elhatároztuk, hogy visszavisszük neki a papagáját. Biztosan örül majd, és talán előbb meggyógyul.

Édesanyjuk meghatottan ölelte át fiait, azok pedig elindultak a madárral.
A kis beteg nagyon meglepődött a váratlan ajándék láttán.

− Hiszen ez az én madaram! – kiáltott fel boldogan. – Hogyan találtátok meg? Gyuri, Gyurikám − dédelgette a tenyerében.

Úgy tűnt, Gyuri is megismerte egykori gazdáját, mert olyan hangosan rikoltozott, mint eddig még soha.

  A fiuk bánatos arccal nézték, majd kicsit röstelkedve ugyan, de elmondták a történetet. Osztálytársuk megköszönte, hogy pártfogásukba vették a madarat, különben már régen elpusztult volna.
Aztán hozzátette:

−  Ne búsuljatok, Gyurinak legalább több gazdája lesz. Bármikor eljöhettek hozzánk látogatóba.
 Zoli hamarosan meg is gyógyult, és a fiuk szoros barátságot kötöttek egymással. Az új barátok gyakran meglátogatták a papagájt, és az ilyenkor boldogan kiabálta:
− Gyuri vagyok, aranyos kis madár!

Bizony az vagy kis madaram, − mondogatták Zoli szülei, – összehoztál egy igazi, nagy barátságot.