A gyerekek vidáman játszottak a kertben. Sikoltozva szaladgáltak a bokrok között, de hirtelen elcsendesedtek. Egyik társuk földre esett madarat talált. Óvatosan a tenyerébe vette, szaladt vele fel a lakásba, egyenesen a konyhába.
− Nézd, anyu - kiáltotta –, madarat találtam!
− Ejnye, már ezerszer megmondtam, hogy ne bántsátok a madarakat! Nem szabad őket a fészekből kiszedni.
A gyerek tiltakozott, hogy ő bizony nem a fészekből szedte ki, hanem a földön találta, és széttárta a tenyerét.
− De hiszen ez egy hullámos papagáj! – kiáltott fel az édesanyja. − Vajon kitől szökhetett meg? Meg kell keresni a gazdáját, de addig is kalitkába kell tenni, nem szabad a tenyeretekben szorongatni. Van egy üres a padláson, azt hozzátok le!
A papagáj hamarosan az új
lakhelyén repkedett. Adtak neki vizet, majd elszaladtak madáreleségért. Telt−múlt
az idő, de bizony a madarat senki nem kereste, ott maradt a gyerekeknél.
Hamarosan kiderült, hogy beszélni is tud. Minél hangosabb volta család, a madár
annál jobban kiabálta, hogy "Gyuri, Gyuri!" Volt nagy öröm. Később
újabb szavakat is megtanult. Már azt is mondta, hogy "aranyos kis madár!"
A gyerekek szinte egész nap a kalitkát figyelték. Néha becsukták az ajtót,
ablakot, és kiengedték a konyhába is. Örült a papagáj, még a fejük tetejére is
rászállt. Nagy volt a boldogság, mert az eredeti gazdája a későbbiekben sem
került elő, pedig édesanyjuk mindenkitől érdeklődött. Na most már örökké mienk
lesz − örvendeztek a gyerekek.
Sajnos aztán vége lett a madárkodásnak, mert elkezdődött az iskola.
Egyszer a nagyobb fiú lógó orral jött haza és sóhajtva állt az anyja elé:
− Anyu, azt hiszem, megvan Gyuri madár gazdája.
− Hol akadtál össze vele? Remélem megmondtad, hogy nálunk van?
− Nem mondtam meg − vágta fel a fejét dacosan a fia, – nem adom neki vissza a madarunkat. Pedig nagyon szomorkodik érte – tette hozzá.
Aztán elmondta, hogy a papagáj tulajdonosa Zoli, az ő új osztálytársa, aki szüleivel nemrég költözött ide, a faluba. Akkor szökött ki a madara, és a fiú azóta is búsul érte. Minden egyezik, a neve, még a színe is, csak az övé lehet.
Édesanyja igyekezett meggyőzni a fiát, hogy
vissza kell adnia eredeti tulajdonosának.
− Látod, hogy szomorkodik érte, nem sajnálod? – kérdezte.
− Sajnálom, sajnálom, de Gyurit is sajnálom, úgy megszerettük már.
A papagáj visszaadását a testvérek is ellenezték. Azé, aki találta, miért nem vigyázott rá jobban? − mondták, − és ezzel lezártnak tekintették az ügyet.
Egy
idő után mégis furcsa dolog történt. A gyerekek sugdolózni kezdtek, majd
kivették Gyurit a kalitkából, és kilyuggatott papírzacskóba tették.
Édesanyjuk kérdő pillantására, zavartan elmondták, hogy ők mégiscsak visszaadják
osztálytársuknak a kis szökevényt.
− Tudod, anyu − folytatta a nagy fia –, Zolinak kivették a manduláját. De már otthon van, és mi meglátogatjuk. Elhatároztuk, hogy visszavisszük neki a papagáját. Biztosan örül majd, és talán előbb meggyógyul.
Édesanyjuk meghatottan ölelte át
fiait, azok pedig elindultak a madárral.
A kis beteg nagyon meglepődött a váratlan ajándék láttán.
− Hiszen ez az én madaram! – kiáltott fel boldogan. – Hogyan találtátok meg? Gyuri, Gyurikám − dédelgette a tenyerében.
Úgy tűnt, Gyuri is megismerte egykori gazdáját, mert olyan hangosan rikoltozott, mint eddig még soha.
A fiuk bánatos arccal nézték, majd kicsit röstelkedve ugyan, de
elmondták a történetet. Osztálytársuk megköszönte, hogy pártfogásukba vették a
madarat, különben már régen elpusztult volna.
Aztán hozzátette:
− Ne búsuljatok, Gyurinak legalább több gazdája
lesz. Bármikor eljöhettek hozzánk látogatóba.
Zoli hamarosan meg is gyógyult, és a
fiuk szoros barátságot kötöttek egymással. Az új barátok gyakran meglátogatták
a papagájt, és az ilyenkor boldogan kiabálta:
− Gyuri vagyok, aranyos kis madár!
Bizony az vagy kis madaram, − mondogatták Zoli szülei, – összehoztál egy igazi, nagy barátságot.
