Mese egy kislányról, aki a kis Jézust kereste

Hol volt, hol nem volt, talán itt, vagy valahol másutt egy kislány, aki szeretett volna találkozni a betlehemi kis Jézussal. Kiszaladt az utcára, és keresni kezdte a betlehemi csillagot. Az majd engem is elvezet hozzá, - gondolta. Nézte, nézte a csillagokat, kutatta közülük a legfényesebbet. Bizony hiába, mert szinte minden csillag egyformán világított. Csüggedten visszafordult, amikor észrevette, hogy egy sokkal fényesebb csillag szaladt fel az égre. Megtorpant, és ujjongni kezdett. Megvan a csillagom, elindulok utána! Ám a csillag nem mozdult. Töprengett a kislány: - Ez meg hogy lehet? Felkiáltott a csillagra.
- Jó, ha te nem jössz, akkor megyek egyedül! Nélküled is megtalálom!
Azzal elindult. Erre csodák csodája, a csillag is megmozdult, és ment a kislánnyal. A kislány újra rászólt.
- Neked előttem kellene menni!
A csillag rámosolygott:
- Menj csak, találkozni fogsz vele.
Így hát a kislány újra elindult a karácsonyi éjszakába. Az utcákon nyüzsögtek az emberek, az üzletek tele voltak szebbnél szebb portékával.
Hirtelen visítás szállt a tömeg fölé.
- Tolvaj, fogják meg!
Egy fiú szaladt, rémülten keresve az utat. Valaki utána nyúlt, hogy elkapja, de egy bundában bújtatott női kéz megfogta.
- Ugyan, mit törődsz vele, nem a mi dolgunk. – nyafogta a bunda tulajdonosa.
Valaki mégis útját állta a kis tolvajnak. Idős úr volt. Furcsa, de mégis kedves arc hajolt a fiú fölé.
- Na, hadd lám, mit csórtál, milyen érték késztetett lopásra?
A fiú ijedt röstelkedéssel mutatta a kincset,- egy piros almát.
A férfi meglepődött, nem akart hinni a szemének, de már akkor odaért a visítozó asszonyság is.
- A legszebb almámat lopta el, az almakupacom tetejéről! Ezzel csalogattam oda a vevőket. Köszönöm uram, hogy elkapta ezt a tolvajt.
Aztán a fiúra rivallt.
- Azonnal add ide azt az almát!
A férfi megfogta a hadonászó asszony kezét.
- Várjon asszonyom, előbb tisztázni kell a dolgot.
A fiúhoz fordult.
- Mondd fiam ennyi értékes áru közül, miért erre a piros almára volt szükséged?
A fiú lehajtotta a fejét.
- Anyukám beteg, de nincs pénzünk vacsorára, gondoltam legalább egy almával meglepem.
A férfi elővette a pénztárcáját, és a visítozó asszonyt kérdezte.
- Mennyit ér ez az alma?
Annak felcsillant a szeme és sunyi nézéssel egy kiló alma árát jajgatta ki.
Az idős úr, rosszalló fejcsóválással ugyan, de kifizette. Aztán még a fiú markába nyomott valamennyi pénzt.
- Ne éhezzetek, ez elég lesz egy hónapig. Végy valami vacsorát, de máskor előbb kérni és nem lopni kell! – azzal sarkon fordult és eltűnt a tömegben.
A kislány még látta, hogy a fiú boldog ugrándozással beszaladt az üzletbe. Néhány perc múlva újra visítást hallott.
- Jaj, az almáim, valamennyi összetöppedt!
Valóban, az áruspulton hirtelen mind megfonnyadt. Csodálkozva ment a lányka tovább.
Újabb kiáltást hallott.
- Segítség, gyilkos!
Borzadva látta, hogy lecsapni készülő kés emelkedik a levegőbe. Valaki azonban kiütötte a gyilkosságra készülő kezéből, ami felrepült és a közeli hókupacon landolt. A tulajdonosa utánakapott, de a hókupacban álló kés hirtelen virággá változott. Erre rémülten elrohant, a kislány pedig letörte a virágot.
- Nem hagylak megfagyni. – mondta és tovább ment.
Néhány lépésre szakadt kabátban, gyufát gyújtogató lányt pillantott meg.
- Ki vagy te? - kérdezte tőle.
- Nem ismersz meg? Én a gyufaárus lányka vagyok! – hangzott a válasz.
Csodálkozott.
- Ó igen a meséből, melyben az a lány megfagyott! Nem is szeretem azt a történetet. Látom most is fázol, de én nem engedem, hogy megfagyj! – ölelte át – Gyere, elviszlek hozzánk, édesanyám majd gondoskodik rólad.
A gyufaárus nem mozdult, csak megszólal.
- Szép virágod van, nekem adnád?
A kislány boldogan nyújtotta felé.
- A tied lehet, nem sajnálom tőled.
A lányka átvette a virágot, majd azzal együtt hirtelen a levegőbe emelkedett.
- Gyere vissza, ne menj el, segíteni akarok, javítsuk ki a mese végét!- hangzott a kérés, de hiába. A gyufaárus lányka eltűnt valahol a felhők között.
A kislány zokogva ült egy lépcsőre. Hirtelen a csillag esett mellé, és így szólt. - Megérkeztünk.
A sírás abban maradt, helyette kérdés reppent fel.
- Hová érkeztünk meg?
A válasz nem késlekedett.
- A betlehemi Jézushoz!
Újabb sírás volt rá a felelet.
- Nem érkeztünk meg, én nem látom a kis Jézust, találkozni akarok vele!
- De hiszen találkoztál vele – válaszolta a csillag – nem vetted volna észre? Tudod, Ő a szívekben lakik, a tiedben is, és mindenkijében, csak sokan nem vesznek tudomást róla. Találkoztál vele a kis tolvaj segítőjében, a gyilkos kéz megragadásakor. Ott volt a segítő szívekben, és a te szívedben is ott van. Szemmel ne akard látni, érezned kell, hiszen belül hordozod. Egyszer talán majd láthatod is, de most érd be ennyivel. Siess haza, otthon már keresnek. Isten veled – búcsúzott el végül, és eltűnt. A kislány felugrott és futott haza, ahogy csak bírt. Otthon gyönyörűen feldíszített fenyőfa alatt édesanyja várta.
- Már kerestelek – szólt – nézd itt járt a kis Jézus, hozott neked ajándékot.
- Édesanyám, a betlehemi Jézus ma este velem volt, és megmutatta, hogy Ő a szeretettel együtt ott lakik a szívünkben, – és elmesélte különös kalandját.
Édesanyja megsimogatta gyermekét.
- Bizony kislányom, a fenyőfa csak jelkép, örülök, hogy veled volt, és annak is, hogy a te szívecskédben is ott lakozik.
A kislány azóta felnőtt, de a szeretet és a tudat, hogy Jézust megtalálta, örökké ott maradt a szívében.

A papagáj

 

                                          

 

   A gyerekek vidáman játszottak a kertben. Sikoltozva szaladgáltak a bokrok között, de hirtelen elcsendesedtek. Egyik társuk földre esett madarat talált. Óvatosan a tenyerébe vette, szaladt vele fel a lakásba, egyenesen a konyhába.

− Nézd, anyu - kiáltotta –, madarat találtam!

− Ejnye, már ezerszer megmondtam, hogy ne bántsátok a madarakat! Nem szabad őket a fészekből kiszedni.

A gyerek tiltakozott, hogy ő bizony nem a fészekből szedte ki, hanem a földön találta, és széttárta a tenyerét. 

− De hiszen ez egy hullámos papagáj! – kiáltott fel az édesanyja. − Vajon kitől szökhetett meg? Meg kell keresni a gazdáját, de addig is kalitkába kell tenni, nem szabad a tenyeretekben szorongatni. Van egy üres a padláson, azt hozzátok le!

A papagáj hamarosan az új lakhelyén repkedett. Adtak neki vizet, majd elszaladtak madáreleségért. Telt−múlt az idő, de bizony a madarat senki nem kereste, ott maradt a gyerekeknél. Hamarosan kiderült, hogy beszélni is tud. Minél hangosabb volta család, a madár annál jobban kiabálta, hogy "Gyuri, Gyuri!" Volt nagy öröm. Később újabb szavakat is megtanult. Már azt is mondta, hogy "aranyos kis madár!"
A gyerekek szinte egész nap a kalitkát figyelték. Néha becsukták az ajtót, ablakot, és kiengedték a konyhába is. Örült a papagáj, még a fejük tetejére is rászállt. Nagy volt a boldogság, mert az eredeti gazdája a későbbiekben sem került elő, pedig édesanyjuk mindenkitől érdeklődött. Na most már örökké mienk lesz − örvendeztek a gyerekek.
Sajnos aztán vége lett a madárkodásnak, mert elkezdődött az iskola. 

Egyszer a nagyobb fiú lógó orral jött haza és sóhajtva állt az anyja elé:

− Anyu, azt hiszem, megvan Gyuri madár gazdája.

− Hol akadtál össze vele? Remélem megmondtad, hogy nálunk van?

− Nem mondtam meg − vágta fel a fejét dacosan a fia, – nem adom neki vissza a madarunkat. Pedig nagyon szomorkodik érte – tette hozzá.

  Aztán elmondta, hogy a papagáj tulajdonosa Zoli, az ő új osztálytársa, aki szüleivel nemrég költözött ide, a faluba. Akkor szökött ki a madara, és a fiú azóta is búsul érte. Minden egyezik, a neve, még a színe is, csak az övé lehet.

 Édesanyja igyekezett meggyőzni a fiát, hogy vissza kell adnia eredeti tulajdonosának.
− Látod, hogy szomorkodik érte, nem sajnálod? – kérdezte.
− Sajnálom, sajnálom, de Gyurit is sajnálom, úgy megszerettük már.

 A papagáj visszaadását a testvérek is ellenezték. Azé, aki találta, miért nem vigyázott rá jobban? − mondták, − és ezzel lezártnak tekintették az ügyet.

            Egy idő után mégis furcsa dolog történt. A gyerekek sugdolózni kezdtek, majd kivették Gyurit a kalitkából, és kilyuggatott papírzacskóba tették.
Édesanyjuk kérdő pillantására, zavartan elmondták, hogy ők mégiscsak visszaadják osztálytársuknak a kis szökevényt.

− Tudod, anyu − folytatta a nagy fia –, Zolinak kivették a manduláját. De már otthon van, és mi meglátogatjuk. Elhatároztuk, hogy visszavisszük neki a papagáját. Biztosan örül majd, és talán előbb meggyógyul.

Édesanyjuk meghatottan ölelte át fiait, azok pedig elindultak a madárral.
A kis beteg nagyon meglepődött a váratlan ajándék láttán.

− Hiszen ez az én madaram! – kiáltott fel boldogan. – Hogyan találtátok meg? Gyuri, Gyurikám − dédelgette a tenyerében.

Úgy tűnt, Gyuri is megismerte egykori gazdáját, mert olyan hangosan rikoltozott, mint eddig még soha.

  A fiuk bánatos arccal nézték, majd kicsit röstelkedve ugyan, de elmondták a történetet. Osztálytársuk megköszönte, hogy pártfogásukba vették a madarat, különben már régen elpusztult volna.
Aztán hozzátette:

−  Ne búsuljatok, Gyurinak legalább több gazdája lesz. Bármikor eljöhettek hozzánk látogatóba.
 Zoli hamarosan meg is gyógyult, és a fiuk szoros barátságot kötöttek egymással. Az új barátok gyakran meglátogatták a papagájt, és az ilyenkor boldogan kiabálta:
− Gyuri vagyok, aranyos kis madár!

Bizony az vagy kis madaram, − mondogatták Zoli szülei, – összehoztál egy igazi, nagy barátságot.

                                           

A kis autó nagy ereje

Egy kora nyári reggel, Berci lustán nyújtózkodott az ágyban. Nyűgös volt a gyerek, alig várta, hogy elérkezzen a nyaralásuk ideje. De jó lesz,- gondolta – az idei nyarunk nagyon szépnek ígérkezik. Apu azt mondta, hogy hamarosan autót vesz, és azzal megyünk mindenhova. Persze ma még óvodába kell mennem.

- Bercikém, ébresztő! – hallatszott az anyai sürgetés.

Azzal be is lépett a szobába és gyorsan kezelésbe vette fiacskáját. Mosdás, fogmosás majd gyors öltözködés után, elindultak. Mikor meglátta a gyerekeket, eszébe jutott barátja, Péter. Lesz kinek elmondani a jó hírt. Vele megoszthatja örömét, nem fogja dicsekedésnek tekinteni. Mindig, mindent megbeszéltek. Alig várta, hogy a reggelinél egymás mellé üljenek. Akkor tudnak sugdolózni. Most is ez történt.

- Képzeld, autót veszünk!

- Mi is, ma hozzák haza.

Bercinek elakadt a lélegzete:

- És milyent?

- Mit tudom én? Majd gyere át, megnézzük.

Ebben maradtak, de Berci szomorú lett a hír hallatán. Akkor Péteréknek előbb lesz autójuk, mint nekik. Persze így is jó, de fordítva még jobb lett volna. Már csak abban bízott, hogy az övéké lesz a legszebb, a legnagyobb. Mikor hazamentek, végre elérkezett az a pillanat, amikor átmehetett Péterhez. Barátja sugárzó arccal fogadta, és bevezette a garázsba. Ott bizony egy vadonatúj, nagy fekete autó állt. Mi tagadás, csillogott-villogott, gyönyörű volt.

- Most, a fekete szín az elegáns, ez a divat. - magyarázta Péter.

- Ühümm, tudom – válaszolt Berci, miközben erről fogalma se volt. Kimutatni viszont nem akarta. Hogy is ne! Barátja még butának tartaná. Búsan ballagott haza. Otthon kérdezgetni kezdte, hogy ők majd milyen kocsit vesznek, de nem kapott pontos választ. Egy reggel aztán, ez is kiderült. Aznap ugyanis autókürt hangjára ébredt fel. Felugrott az ágyból:

- Hurrá! Megérkezett az autónk!

Szaladt az ablakhoz, amikor azonban kinézett, alább hagyott a lelkesedése. Apukája egy új, de kis autóból integetett feléje.

- Gyere Berci, nézd meg az autónkat!

Leballagott és kelletlenül hallgatta apja lelkes magyarázatát, aki végül megkérdezte:

- Mi van, hát nem is örülsz?

- De, de… csak …tudod, nem lesz ez a kicsi nekünk?

- Dehogy, nézd a belseje milyen tágas. Elférünk benne fiam, nyugodj meg. És  - emelte égnek mutatóujját – keveset fogyaszt.

Berci azonban ezzel édes keveset törődött. Egyre azon járt az esze, hogy mit szól majd ehhez Péter. Jól kinevet – gondolta magában.

- Na, ülj bele, – hallotta ismét édesapja hangját – meglátod milyen erős és fürge ez a kis kocsi.

A próbaút után kicsit jobb kedvre derült, mert autójuk valóban fürgén szedte kerekeit, még az emelkedőkön is. Reggel ismét kiálltak a garázsból. A kerítés túloldalán, már Péterék új autója is ott volt. Majdnem összeértek. Most aztán jól lehetett látni a méretbeli különbséget. Berci újra elszontyolodott, de barátja csillogó szemekkel dicsérte a kicsi kocsit.

- Mit akarsz, ez nagyon aranyos?! És milyen klassz a lámpája. Mintha kacsintana.

- Bandzsa .- motyogta Berci.

- És a műszerfal is menő. Még kesztyűtartója is van.

- Fölösleges, nem hordunk kesztyűt,- duzzogott barátja.

- Öregem, rádió is van, és magnó.    

- Vacak, szalagos.

- A kocsi fényezése is szuper.

- Rikító.

- Legalább látni lehet az úton! – vágta rá Péter

- Látni? Egy ilyen kis kocsit?

Mikor barátja elment, Berci rosszkedvűen huppant az ülésre. Egyszer csak hallotta:

- Nem vagyok bandzsa, te vagy az.

- Van itt valaki?- forgolódott a kis tulajdonos.

- És a színem se rikító. A te pizsamád viszont ronda.

Berci ijedten felugrott, de nem látott senkit.

- És ne csapd be az ajtómat, te mafla.

- Bocsánat, - morgott Berci, majd felcsattant.

- Ki a csuda dumál itt nekem?!

- Én dumálok, te mafla.

- Ne merj még egyszer maflának nevezni, akárki is vagy!

- Én beszélek te mamlasz, az autód! Nem akárki.

Berci eltátotta a száját.

- Csukd be a szád, és ülj vissza a helyedre!- hangzott a parancs.

Ijedten beült újra és csendesen meghúzta magát az ülésen. Akkor az autó újból megszólalt.

- Nem örülsz nekem, mi? Kicsinek, vacaknak tartasz. A barátod kocsiját bezzeg simogatod, engem viszont nem.

- Én…

- Ne szólj közbe, még nem fejeztem be! Vedd tudomásul, hogy édesapád nagyon jól döntött, amikor engem választott. Kicsi vagyok, de igen erős. Akár egy teherautót is el tudnék húzni…na persze egy kisebbet.

Berci apja közeledett a kocsihoz.

- Berci, hol vagy?

A gyerek megkönnyebbülten kiugrott a kocsiból.

- Itt vagyok Apu!

- Mit csinálsz ott?

- Semmit, csak ismerkedtem az autónkkal, kicsit beszélgettünk is.

- Persze,- bólintott megértően az apa. Az utolsó megjegyzésnek nem tulajdonított nagy jelentőséget. Elvégre ő is beszélget néha magában. Ilyenkor mondja, „Jó társaságban vagyok”. – Gyere ebédelni, aztán folytathatod a nézelődést.

A két kocsi egyedül maradt. Össze-összenéztek, végül a nagy megszólalt.

- Hallottam, amit beszéltetek. Szóval Berci nem örül neked.

- Sajnos nem. – hangzott a szomorú válasz.

- Figyelj, én kigondoltam valamit. Hamarosan indulunk, és én majd útközben elromlok.

- Hogy – hogy elromlasz? Hiszen vadi új vagy?

- Mindegy. Úgy teszek, mintha elromlottam volna, és akkor majd te hazahúzol. Biztosan téged kérnek meg rá. Nincs a közelben másik autó. Meglátod milyen nagy sikered lesz Bercinél. Na, áll az alku?

A kis autó aggodalmaskodott:

- Félek, hogy nem bírlak el. Tudod, az előbb csak hősködtem.

- Ne izgulj. Én nem romlok el. Mondom, hogy csak úgy teszek, mintha elromlottam volna. Rásegítek, nem kell erőlködnöd.

- Jól van, így nem bánom. Áll az alku! – azzal összecsapták a kerekeiket.

Ebéd után, Péterék beültek a kocsiba, és elindultak rokoni látogatásra. Berci integetett utánuk, aztán édesapja körül segédkezett. Egyszer csak kétségbeesetten szalad vissza barátja.

- Leállt az autónk, haza kellene húzni. Nem tudunk tovább menni! Tessék segíteni. – kérlelte Bercinek az apukáját.

Az apa aggodalmasan pislogott.

- Hát nem is tudom, elbírja ez a kis kocsi?

Berci viszont diadalt érzett. Most aztán a kocsijuk, megmutathatja tudományát. Azt állította, hogy egy kisebb teherautót is elhúzna.

- Apa, elbírja.. meglátod! Nem azt mondtad, hogy erős?

- Igazad, van, meg kell próbálni. Segítenünk kell egymáson – azzal, Péterrel együtt elindultak.

A kis autó boldogan iparkodott a színhelyre, tudta, hogy ez csak egy beugratás.  Ott aztán összeakasztották a két kocsit, és indulhattak. A kicsi nagyot nyögött, amikor neki rugaszkodott. Csodálkozva tapasztalta, hogy nem is olyan könnyű a dolga. Aztán csak neki lódult, és igen ügyesen húzta nagyobb társát. Mikor hazaértek, kiderült, hogy az autó valóban elromlott, nem tudott kicsi barátjának segíteni. Röstelkedve szabadkozott miatta, de a kis autót nem bántotta az eset, roppant büszke volt teljesítményére. És Berci is büszkélkedett barátjának, aki nem győzött csodálkozni és köszönni a segítséget.

Este aztán furcsa dolog történt. Mikor már mindenki elaludt, Berci lelopakodott a garázsba, és megsimogatta az autójukat.

- Ügyes voltál, büszke vagyok rád.

- Akkor már megkedveltél?

- Megkedveltelek? Megszerettelek te mafla! - válaszolt Berci nevetve, és a kis autó boldogan rákacsintott.

Békák bajban

                                                                         

A Kamillás réten tanyázó állatok közt híre ment, hogy a közeli üde zöld vidéken lakópark épült. A kitalálója és gondnoka Róka Rezső volt. Persze azt hiszitek, hogy ez a róka is haszontalan, ravasz, szóval olyan akár a többi. Csakhogy Rezső a bátor és jó lelkű rókák közé tartozott. Segíteni akart, mert a Kamillás réten, egyre szűkebb körülmények között éltek az állatok. Ezért mindenki nagyon örült az új lakóparknak.

Nyúl Gyuri családja is ide költözött. Hamarosan összeismerkedtek a többi lakóval, és jó barátságban éltek. Egyszer Gyuri meglátogatta a Kamillás réten maradt rokonait. Már az úton találkozott Béka Borival, aki egy fa alatt sírdogált.

- Hát neked meg mi a bajod, miért sírsz?

- Azért sírok,- szipogott Bori – mert feltúrták a Kamillás rétet, és autóutat építettek a folyó és a rét között.

- És ez miért baj?

- Hát nem tudod? Mi minden évben átmegyünk a folyóhoz. Most a sok autó miatt nem tudunk átjutni. Így nem lesznek békacsemetéink, kihal a béka nemzetség.

Erre már Gyuri is megvakarta a füle tövét..

- Ez tényleg baj, de valami megoldást csak kitalálunk.

Azonnal le is ült a fa alá és elkezdte törni a kobakját. Közben a többi béka is szép csendesen odaugrált és várták Gyuri javaslatát.

- Én azt gondolom, - szólt az egyik breki – hogy megtanulunk akkorát ugrani, mint amilyen széles az autópálya. Akkor aztán mindenki egy ugrással átjuthat.

- Butaság – legyintett a másik – nem vagyunk mi akrobaták. Meg aztán sűrűn jönnek az autók, és ha rosszul ugrunk? Palacsinta lesz belőlünk.

A magasból Gólya Gizi kelepelt:

- Majd én átviszlek benneteket!

- Még csak az kéne! Azonnal bekapnál minket.

Így ment ez egy darabig, míg végül Gyuri szólalt meg:

- Sajnos hiába töröm a kis nyúlagyamat, nem jut eszembe semmi. Kérdezzük meg Róka Rezsőt, ő mindig kitalál valamit.

- Rendben, rendben – brekegett a békák sokasága.

Így aztán Nyúl Gyuri azonnal visszafordult, hogy megkeresse Rezsőt. Hamarosan megtalálta, éppen a délutáni álmából ébredezett. Amikor meghallotta, a Kamillás réti békák panaszát, azonnal kész volt a terve.

- Mondd meg nekik, hogy ne búsuljanak, én már tudom is a megoldást.

A nyúl kíváncsian kezdett érdeklődni, de Rezső egyelőre nem mondott többet. Gyuri megvitte az üzenetet, és végre meglátogatta rokonait is. Azok boldogan fogadták, és jó alaposan kikérdezték arról, hogy milyen az élet az új lakóparkban.

- Jó, nagyon jó – büszkélkedett Gyuri – de azért visszahúz ide is a szívem.

Aztán elmesélte a békák panaszát. A rokonok már tudtak a dologról, mert azok már egy hete erről brekegtek.

Amíg Gyuri a rokonoknál időzött, Róka Rezső se tétlenkedett. Felöltötte legszebb ünnepi ruháját és egyenest a szomszédos lakópark óvodájába, igyekezett. A gyerekek éppen az udvaron játszottak, és kitörő lelkesedéssel fogadták a váratlan, de általuk már nagyon jól ismert, látogatót.

- Itt van Rezső! Itt van Rezső! Játszunk rókafogócskát.- kiabálták.

Rezső udvariasan elhárította a felhívást, és az eléje siető óvó nénit köszöntötte.

- Szép jó napot Rezső uram! – viszonozta az óvónő - Jó, hogy újra eljött hozzánk, már nagyon várták a gyerekek.

Rezső kicsit zavarban volt, mert mi tagadás, már régóta esedékes lett volna a látogatása. Amíg az Állati Lakópark épült, a sok munka miatt, kissé mellőzte a gyerekeket. Bezzeg korábban, szinte naponként megjelent.

Rövid mentegetőzés után, elmondta jövetele célját, vagyis a Kamillás réti békák panaszát.

- Segítségre lenne szükségük, gondoltam, hogy esetleg… netán… tán…  - hebegte – a gyerekek tudnának nekik segíteni.

Tisztában volt vele, hogy itt nem nagyon kedvelik a békákat, de mégis reménykedett. Az óvó néni megértően bólogatott.

- Bizony, Rezső uram, ez komoly baj. Itt valamit tennünk kell. Arra kérem, jöjjön vissza három nap múlva, majd igyekszünk kigondolni a megoldás módját.

Így is történt, Rezső három nap múlva ismét megjelent. Az óvónő azzal a jó hírrel fogadta, hogy a gyerekek megalakították a Breki csapatot, és majd a folyóhoz át és vissza is szállítják a békákat.

- Nagyszerű- örvendezett Rezső, és már szaladt is a jó hírrel a békák fejedelméhez.

Annak bezzeg nem tetszett a vödörjárat, inkább hintót szeretett volna, mert ugye egy fejedelem, az mégis csak egy fejedelem. Annak hintó jár.

- Hintó nincs, akkor te mész gyalog, nekünk jó lesz a vödör is, - háborogtak a békák.

Így aztán, amikor a gyerekek megérkeztek, a brekuszok szép sorban, engedelmesen beleugrottak a vödrökbe. Aki mellé ugrott, azt a vödör gazdája, szép, kesztyűs kézzel belerakta a vödörbe. A fejedelem viszont büszkén ugrándozva elindult.

- Majd meglátjátok a békafejedelemnek minden autó, megáll! Sőt tiszteleg.

Na, erre a békák is kíváncsiak voltak és ki-kilestek a vödrökből.

Ment a fejedelem, jött az autó, de bizony nemhogy tisztelegni, még megállni se akart. Pedig a béka még az egyik lábát is feltartotta. De az oda se neki. El is ugrott a béka uraság nagy jajgatva:

- Jaj, a tyúkszemem, hát nem ráment! Micsoda világot élünk, ha már a fejedelmeket se tisztelik!

Ettől kezdve, sóhajtozva ugyan, de megelégedett a vödörjárattal.

 A békák azóta is boldogan élnek a Kamillás réten, rengeteg békacsemete jött a világra, és a gyerekek minden évben a segítségükre sietnek.